Nyugodtan megeheti, nincsen benne cukor! … Atyaég, megszámolni sem tudom, hogy hányszor hallottam már emberektől ezt a mondatot amióta kislányom cukorbeteg lett. Ilyenkor mindig kedvesen megpróbálom elmagyarázni, hogy a cukorbeteg gyerekeknek nem az számít, hogy van-e benne cukor vagy nincsen, hanem az, hogy mennyi a szénhidráttartalma. Ilyenkor természetesen még furábban néznek rám, hiszen az emberek többségnek halvány fogalma sincs arról, hogy miről is beszélek.
Őszintén megvallom, ha jómagam is kicsit jobban figyeltem volna anno biológia órán, akkor lehet, hogy nagyobb előnnyel indulhattam volna ebben a diabetes nevű logikai és ügyességi társasjátékban. De azt hiszem, azóta becsületesen bepótoltam a hiányosságaimat.
Frissen, tudásra szomjazva rászabadulva a szakirodalomra, rögtön kiderült, hogy szénhidrát, az szinte mindenben van. A szénhidrátok pedig mindenféle cukrokból állnak. Ezért, muszáj ismernünk a dolgok szénhidráttartalmát, hogy tudjuk, hogy csemeténk miből mennyit ehet, hiszen minden étkezés szénhidrátmennyisége előre meg van határozva. Ezután már csak abban kell ügyesnek lenni, hogy mérleggel vagy esetleg anélkül meg is tudjuk becsülni az adott ennivaló tömegét. Ezek után gyors fejszámítással kiszámoljuk, hogy az adott étkezésnek mennyi szénhidrátot kell tartalmaznia és az elénk tett ételből mennyi is az annyi. Gimnáziumi matematika tanárom büszke lett volna anno, ha akkor ennyit foglalkoztam volna a tantárgyával…
Azért megvallom, hogy az elején bajban is voltam… Az addig igény szerint szoptatott és minden étkezési tudományt nélkülöző nevelés után meglehetősen nehéz volt a napirendhez való alkalmazkodás és a spontán étkezés is valahogyan értelmét veszítette. Mivel próbáltam továbbra is a saját magam megnyugtatása miatt jó anya is maradni, ezért engedéllyel, napi kettő szoptatás továbbra is maradhatott. Elég nehéz volt azonban meghatározni, hogy mennyi is az anyatej szénhidráttartalma (az irodalom sehol nem említette), másrészt mikorra eszik gyermekem 5 szénhidrátnyi mennyiséget, mivel hogy ő az anyatejet ezentúl is csak eredeti csomagolásban volt hajlandó elfogadni…
A számokkal való ismerkedést pedig úgy kezdtünk, hogy amikor a diagnózis felállítása után szóltak a kórházban, hogy hamarosan haza engednek minket, akkor bementem az egyik hipermarketbe és vettem 25 üveg bébiételt, gondosan áttanulmányozva az összetevőkről szóló táblázatot az üvegek hátoldalán. Majd mikor hazajöttünk a kórházból, halvány fogalmam sem volt róla, hogy ezután tulajdonképpen mit is fogunk enni. Mintha az összes addigi szakácstudományom köddé vált volna. Úgy éreztem magam hirtelen, mint valami analfabéta. Volt fazék, lábos, fakanál, dehogy mit is kezdjek velük… Hosszú idő telt el, mire újból úgy mertem az ebédkészítéshez fogni, hogy ne folyamatos kérdőjelek ugráljanak előttem. Igaz, hogy papír, ceruza és mérleg az állandó kiegészítő a konyhapulton, de szerencsére most már nem az a kérdés, hogy mit főzzek, hanem az, hogy amit kedvünk lenne enni és megfőzöm, az mennyi szénhidrátot tartalmaz. Hiszen nem az a cél, hogy egész nap a konyhában ténykedjek, hanem az, hogy olyan kerüljön az asztalra, amiből mindenki tud enni.